Egész pontosan: ezt a remek könyvet már sokadszor olvastam újra.

Néhány éve olvastam először Kerékgyártó István 2012-ben megjelent "Rükverc" című könyvét. 2 nap alatt végigolvastam, annyira tetszett, hogy képtelen voltam hosszabb szünetet tartani az olvasása közben.

Az elmúlt néhány év során többször elolvastam, nemrégiben ismét. Lenyűgözött már az első olvasáskor, és azóta is minden alkalommal. Engem mindig is az elgondolkodtató írások érdekeltek, a társadalmi kérdéseket és szociális témákat érintők pedig pláne.

Mikor barátaim kérik, hogy ajánljak nekik valami jó olvasnivalót az általam olvasottak közül, ezt a könyvet  sosem felejtem el megemlíteni. Azt tudják rólam, hogy amikor azt kérdezik, hogy "Miről szól?" csak a témát ismertetem, sosem állok neki elmesélni a tartalmat, legalábbis részletesen nem. Épp csak annyira, hogy ők is kíváncsiak legyenek rá és elolvassák. Most sem teszek másképp. 

A hajléktalanként elhunyt Vidra Zsolt története  szerintem nagyon tanulságos olvasmány. Ahogy a halálától visszafelé haladunk az időben és ismerjük meg sorra élete eseményeit és meghatározó momentumait, egyre inkább elgondolkodunk, hogy vajon lehetett volna-e másképp....Alakulhatott volna-e az élete szerencsésebben? Mennyire felelős saját maga a sorsa alakulásáért és mennyiben meghatározóak a körülményei? A családi háttér, a szülők személyisége, a társadalmi hovatartozásuk mekkora szerepet játszik a főszereplő sorsának alakulásában? Az akkori társadalmi berendezkedés, keretek, írott és íratlan szabályok, körülmények, nézetek mit és hogyan határoztak meg Vidra Zsolt életútjában? Alakíthatta volna a sorsát máshogyan, vagy az előre elrendeltetett? 

Ne feledjük: könnyű mások felett ítélkezni! Sokan oly magabiztosan rávágják egy-egy meghatározó döntéshelyzetben, hogy ezt vagy azt kellett volna tennie, választania. Azonban biztos az, hogy mi magunk ugyanolyan körülmények közt, az adott szituációban, melyben Vidra Zsolt volt, a leghelyesebb, leginkább logikus és kívánatos döntést tudnánk meghozni? Valószínűleg a hajléktalanok többsége nem direkt saját szabad akaratából lett hajléktalan, és  nem úgy tervezte az életét, hogy hajléktalan lesz. Nem ez az életforma szerepelt az eredeti álmai, vágyai és törekvései közt.

A 2013.januári színházi premier óta szerettem volna megnézni a színpadi változatot Budapesten. Hiába vadásztam rá jegyet, amint elkezdték árusítani azonnal elfogyott. 2015.decemberében végre megnézhettük (Katona József Színház, rendező: Máté Gábor) akkor sikerült nagynehezen jegyeket vásárolni az előadásra. Fergeteges volt!

Kicsit féltem,hogy esetleg "csak" könyvben jó-mint sok más mű, melyek könyvben jók, de színpadi változatuk nem. Aggodalmam szerencsére nem igazolódott: a Rükverc színpadi műként is remeknek bizonyult. Kiváló rendezés, remek színészek, hibátlan alakítás. A díszlet is telitalálat volt szerintem. Persze, könyvben számomra jobb, de a színpadi verzió is nagyon tetszett; úgy érzem, jól tettem, hogy először elolvastam és utána néztem meg színházban. Sajnálom, hogy most színházban már nem látható a fővárosban, szívesen megnézném ismét.

A könyvet továbbra is ajánlom mindenkinek olvasásra, már ha érdekel valakit szerény véleményem, hisz én csak egy egyszerű olvasó vagyok (csak felnőtteknek való ez az olvasmány szerintem).
Szociális területen tanulóknak illetve dolgozóknak pedig ha rajtam múlna én bizony kötelező olvasmánnyá tenném.

Én magam mivel már többször végigolvastam a könyvet, kijelenthetem, hogy minden alkalommal tetszett és mélyen elgondolkodtatott a történet.

Több művet is olvastam már a szerzőtől és engem mindig elvarázsol Kerékgyártó István írói stílusa, melyet zseniálisnak tartok.

Néhány hete olvastam valahol egy rövid kis ajánlót Szeifert Natália nemrég megjelent "Mi van veletek, semmi?" című könyvéről. Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, úgy éreztem, ezt a könyvet el kell olvasnom. 

Nagyon szeretek olvasni és mivel közeledett a névnapom, úgy döntöttem, meglepem magam ezzel az olvasmánnyal. 

Miért írok erről a blogomban, amit az "Életmód" kategóriában indítottam? Azért, mert az életmódomhoz nagyon is hozzátartozik az olvasás is, és a barátaim sokszor kérik, hogy ajánljak nekik valami jó olvasnivalót az általam olvasottak közül. Gondoltam, időnként itt is írok arról, hogy mely remek könyvet olvastam legutóbb.

Amint elkezdtem olvasni, rögtön tudtam, hogy jó döntés volt ezt a könyvet választani.
Na, nem egy habos-babos lányregény. Semmi sem úszik itt rózsaszín ködben. Nyers, szókimondó fogalmazás, humorral fűszerezve.

Kifejezetten érdekes, hétköznapi és kevésbé hétköznapi figurák a rendszerváltás éveiből. Elgondolkodtató évek, érvek, életek. A főszereplők fejében felbukkanó kérdések többsége olyan, amilyenek mindenkit foglalkoztatnak. Grafit és Pók "egymásba botlása" valamint a két hasonló és mégis nagyon különböző fiatalember sorsának alakulása igazán érdekes, tanulságos olvasnivaló.

Közben bepillantást nyerhetünk a szüleik sorsába, életébe, valamint a többi szereplőjébe is, ami cseppet sem mellékes, jól mutatja az adott kor sajátosságait, nehézségeit és az egyéni tragédiákat. Az események sorában pedig olvashatunk valós, megtörtént tragikus eseményekről, melyek kivétel nélkül olyanok, melyek minden jóérzésű emberből megdöbbenést, kérdéseket, aggodalmat, együttérzést, empátiát váltottak ki: vörösiszap-katasztrófa, titokzatos robbantás, egy szórakozóhelyen bekövetkezett megrázó katasztrófa. Igen, az akkori valóságban minden bizonnyal a kocsmák törzsvendégei között is beszédtéma volt mindegyik sajnálatos, megrázó esemény. A főszereplők hétköznapjait megismerve érzékelhető az emberek lába alól kicsúszó talaj, a "tisztességes" élet és a "bűnözés" közti hol szélesebb hol keskenyebb határvonal.

Nem könnyed témák, hanem inkább elgondolkodtató és tanulságos olvasmány.

Aki a rendszerváltás idején volt kb. egyidős a főszereplőkkel, annak sokminden ismerős lehet, számukra emiatt is érdekes olvasmánynak bizonyulhat- és szerintem mindenki másnak is aki az elgondolkodtató, tartalmas, helyenként humorral fűszerezett írásokat részesíti előnyben. Én csak egy egyszerű olvasó vagyok, de ha számít valakinek a véleményem nekem tetszett és nagyon is jó döntés volt elolvasni :) Magával ragadó, tipikus "letehetetlen" olvasmány :)

Jó olvasást kívánok mindenkinek! 

Telefonált a barátnőm: felénk volt valami dolga és arra gondolt, hogy beugrik egy rövid időre, negyed óra múlva itt lesz.
Rendben, örülök neki :) 
Hoppá! Mivel kínálom meg? 😮

Jó, tudom jól, hogy nem enni jön, na de akkor is! Én, aki a családom és a barátaim szerint is mindig finom falatokkal várom a vendégeinket, most ne tudjam megkínálni a barátnőmet semmivel?

Hisz pont úgy jött ki a lépés, hogy előző nap a főtt ételt megettük, ezen a napon sok tennivaló volt és így kivételesen vacsorára csak egyszerű vajaskenyér és citromos tea volt tervben. Negyed óta alatt nem nagyon tudok ilyen hirtelen mit főzni.
Friss élelmiszert vásárolni következő napra terveztem.

Gyors szemle következett. Mi van a konyhában, mi van a hűtőben?

A rögtönzött élelmiszerleltár közben megakadt a szemem a szilikon muffin sütőformán. 6 db muffint lehet benne egyszerre sütni.

A hűtőben volt 6 db friss tojás, egy kis párizsidarab, néhány deka maradék sajt, 2 paradicsom, 2 paprika.
Gyors döntés született. Bekapcsoltam a sütőt.
Azért mégse egy tojásrántotta legyen vagy tükörtojás a vendégváró. Vagyis tulajdonképp mégiscsak olyasmi, csak szebb formában kínálva :)

A muffinformába beledobáltam a gyorsan összevágott párizsit, erre került néhány kis sajtdarabka. Az egyik paradicsomot és paprikát összevágtam, ezt is rádobtam az eddigiekre, és tetejükre egy-egy tojást ütöttem, megszórtam kis oregánóval és sóval. 

Közben még le is fotóztam a "főzés" fázisait- még én magam sem tudtam mi sül ki ebből, de bíztam benne, hogy ehető valami lesz :) 

Az előmelegített sütőben pont megsült a hirtelen összeütött harapnivaló mikor a barátnőm megèrkezett. Sőt, időközben a kenyérpirítóban is ropogós aranybarnára sült néhány szelet finom, friss kenyér. A citromos tea is elkészült.
A tálalásnál egy kis paradicsom, paprika és mustár került még a tányérra.

Jókat beszélgettünk és közben jóízűen elfogyasztottuk a hirtelen asztalra varázsolt eledelt :)

(Képek forrása: saját fotók)

[gallery ids="347,346,345,344,343,342,341,339,337"]

Korábbi, sütés-főzés témában írt bejegyzéseim közül az egyik itt olvasható: 

https://antiknapraforgo.cafeblog.hu/2019/06/20/nyari-ebed-maradek-husveti-sonkabol/

A legtöbb nőnek van valami "mániája". Sokak a cipőknek 👠 nem tudnak ellenállni, mások a napszemüvegeknek 👓, és lehetne hosszasan sorolni a továbbiakat. Nem kevés hölgy van oda a különféle táskákért. 👜

A férfiak általában nem értik, hogy egy nőnek minek kell egynél több táska. 👜
Mi nők meg azt nem értjük hogy ők mit nem értenek ezen :D
Én nem is vagyok nagyon táskamániás.....Na, jó, talán egy kicsit 😊 Kb. annyira,mint a legtöbb nő 😊 👜
Ám én már egy ideje a javulás útjára léptem ezen a téren!

Viccet félretéve: hogyan tegyük takarékra táskamániánkat? Miért is kéne takarékra tennünk?

Nem kell, legalábbis nem mindenkinek, csak annak aki:
-belátta, hogy a táskák sok helyet foglalnak és már nincs hova tenni többet belőlük 👜
-még ha nem is hangoztatja, de rájött, hogy a férfiaknak igaza van a témában: hisz valóban nem kell egynél több táska (vagy csak kicsivel kell több) 👜
-kiszámolta, hogy mennyit költött táskákra és belátja, hogy ezt igazán nem kéne folytatnia 👜
-takarékoskodnia, spórolnia kell és nem költhet feleslegesen további táskákra (sem) 👜
-egyre többet foglalkoztatják a minimalista életmód jellemzői, és rájött, hogy tényleg felesleges a rengeteg táska 👜
-egyre inkább a fenntarthatóság és a környezetvédelem, a tudatos vásárlói magatartás válik fontossá számára 👜

Ezek az okok egyenként is elegendőek lehetnek a táskavásárlás visszaszorítására, együtt pedig pláne.
Ettől függetlenül azért továbbra is elnyerhetik a tetszésünket a szépséges táskák, de egész egyszerűen: nem vásároljuk meg őket. 👜

Úgy tapasztalom, hogy míg régebben egy táskát több évig is használhattunk, manapság sajnos jó, ha egy idényt kibírnak (ritka kivételtől eltekintve)- és ez igaz az olcsóbb "gagyi kínai" de sajnos sok esetben a drágább, márkás darabokra is (bár ez utóbbi kategóriából nem sokat engedhettem meg magamnak, de őszintén szólva nem is tartom fontosnak, hogy drága, márkás táskákat vegyen az ember).

Mégis mit tehetünk, hogy eredményes legyen az elhatározásunk és a továbbiakban csak annyi és olyan táskát vásároljunk amire valóban szükségünk van? 👜
Nos, az én módszereim:
1. Önfegyelem. Amikor egy mutatós darab elvarázsol, nagy szükség van az önfegyelemre. Nem szabad pénzt költeni a lenyűgöző darab megvásárlására és kész! Főleg ha nincs is rá keret. 👜
2. Néhány nekem tetsző példányt fotón megörökítek a már megvásárolt vagy ajándékba kapott táskák közül 📷 👜Értelme ugyan nem sok van ennek, talán mindössze annyi, hogy gyönyörködjek esetleg akkor is a táskáimban amikor azok már rég tönkrementek + ez egy általam kifejlesztett, tudományosan nem bizonyított módszer arra, hogy visszaszorítsuk a táskamániánkat. 👜

Sok sikert kívánok mindenkinek aki szükségesnek tartja a táskamániájának takarékra helyezését! 👜

Sokat olvasni, hallani mostanában a “műanyagmentes július” nemzetközi kampányról, és jónéhányan csatlakoztak is a mozgalomhoz. Ami nagyon örvendetes. Azonban ne feledjük: egyetlen hónapig tartó műanyagmentesség még nem oldja meg a környezeti problémát.

Nagyon jó lenne hosszútávon, tartósan lejjebb szorítani azon műanyagok használatát, melyek a környezetet nagy mértékben károsítják. 

Ezt nem egyszerű megvalósítani. Egyrészt a műanyagok helyettesítésére való más anyagok közül némelyek  állítólag sok esetben szintén károsítják a környezetet (más módon mint a műanyag de nem kevésbé), másrészt drágák. Harmadrészt pedig az emberek hozzáállásának megváltoztatása sem egyszerű feladat- és ez bizony igaz lehet nemcsak a “kis emberekre” hanem a döntéshozókra is. 

Viszont valamit tenni kell, mert bolygónkat ellepi a rengeteg műanyag hulladék, és ez nagy mértékben veszélyezteti az élővilágot.

A minap egy vendéglátóhelyen találkoztam volt kollégákkal egy kis beszélgetésre. Epres limonádét rendeltem. Remek, hogy üvegpohárban szolgálták fel a finom frissítő italt. Azt viszont nem értettem, hogy minek tettek mindegyikünk pohárába 2 db műanyag szívószálat. Ők nem hallottak a műanyagmentes júliusról? Miért kell ráadásul fejenként két szívószálat adni az italokhoz?

Az a legnagyobb probléma, hogy bár némelyik műanyag tárgy a funkcióját csak rövid ideig tölti be, több száz évbe telik mire lebomlik.

Úgy gondolom nagyon jó ha most, júliusban csatlakozunk a műanyagmentes mozgalomhoz, de még jobb ha ezt nem csak júliusra korlátozzuk. Igyekezzünk kialakítani olyan szokásokat, életmódot ami hosszútávon szolgálja a műanyagok visszaszorítását!

Én a magam részéről otthon sosem használok szívószálat. Kizárólag egészségügyi indok miatt fogadható el szerintem a szívószálhasználat bizonyos esetekben (olyan betegekre gondolok akiknek más módon nincs lehetőségünk folyadékot fogyasztani, pl. szájsebészeti, gégészeti vagy más problémák miatt). 

Évek óta igyekszem a vásárlásaim során textilszatyrot használni.

Ám gyarló emberként velem is előfordul, hogy elfelejtem magammal vinni a textilszatyrokat vagy nem elegendőt viszek. Ilyenkor bizony kénytelen vagyok neylonzacskókat vásárolni. Ezek aztán nálam is, ahogy szerintem sok más háztartásban is, csak gyűlnek és gyűlnek.

A júliusi kihívás jó apropó arra, hogy ennek tényleg véget vessek. Elhatároztam, hogy a meglevő neylonszatyrokat elhasználom (pl.kukát kibélelni megfelelnek ha már úgyis megvannak)  végleg megszabadulok tőlük, és újakat nem veszek!  Az eddiginél is sokkal jobban odafigyelek arra, hogy elegendő textilszatyot vigyek magammal amikor vásárolni indulok. Igen tudom, most biztos sokan arra gondolnak, hogy na de a textilszatyrokat is mosni kell, azzal vizet és áramot használunk, és a sok mosószer is árt a környezetnek. Mivel azonban mosni mindenképp kell, a textilszatyrokat is kimoshatjuk más textiliáinkkal együtt.

Ez nagyon kis lépés a műanyagmentesség felé, de minden kis lépés számít.

Minél több ilyen apró környezetkímélő lépést iktatunk be a hétköznapjainkba annál jobb! 

"Utolsó kísérletet tettem- lehet, hogy végleg szegre akasztom a fehér köpenyemet"- avagy egy vérbeli egészségügyi szakember vallomása.

"Kicsi korom óta egészségügyi pályára készültem. Folyton doktornénist, nővérkést játszottam gyerekkoromban. Játékbabákat, plüssmackókat "gyógyítottam". Amikor Anyukám beteg volt az egyik alkalommal az orvos házhoz jött injekciót adni neki, és én kaptam ajándékba egy steril műanyag fecskendőt, úsztam a boldogságban. A plüssmackók onnantól kezdve pedig a fecskendővel "beadott" csapvízben úsztak :D

Az általános iskola után egészségügyi szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat. A szakmai tantárgyakat nagyon szerettem. Eredetileg védőnőnek készültem, de akkoriban csak nappali képzésben folyt az egészségügyi főiskolán a védőnőképzés és én tudtam, hogy családunk anyagi helyzete nem teszi lehetővé, hogy nappalin tanuljak tovább, tehát dolgoznom kell a szakközépiskola elvégzése után. Gondoltam, sebaj, hisz nővérke is szívesen leszek. Így is lett.

Később egy időre pályát módosítottam családi okok miatt; azt a munkát is kedveltem, de a szívem csücske továbbra is az egészségügy volt, így az első adandó alkalommal amikor lehetőségem lett rá, visszamentem az eü-be, ekkor már asszisztensnőnek.

A 2 műszakos munka és család mellett önerőből (saját pénzből, saját szabadidő terhére) továbbtanultam, mert tanulni akartam, bővíteni a szakmai ismereteimet, és igyekeztem a legjobb tudásom és a szakma szabályai szerint lelkiismeretesen ellátni a betegeimet. Soha nem a munkáltatóm kezdeményezte, hogy tanuljak, sőt nem is támogatott a továbbtanulásban, hanem nekem volt igényem a fejlődésre, habzsoltam a szakmai tantárgyakat, új ismereteket.

Boldog voltam a hivatásomban, szivvel-lélekkel végeztem a munkámat, lelkiismeretesen és emberségesen láttam el a betegeket. Ám közben egyre inkább éreztem, hogy nagyon megváltozott minden az egészségügyben.

Míg régen nővérnek, egészségügyi szakdolgozónak lenni nehéz és szép hivatásnak számított és megbecsült munka volt, ha pénzben nem is de a köztudatban igen; mostanra egy lenézett status lett, szinte úgy érzi az ember, hogy lesajnálják, lenézik, sőt sokan megvetik ha kimondja valahol, hogy nővér. Amúgy ennek szerintem oka az is, hogy manapság sajnos sok nővérként dolgozó ember kicsit sem való nővérnek és az ő alkalmatlanságuk, stílusuk rányomja bélyegét az egész szakma megítélésére. A körülmények, munkavégzés feltételei egyre rosszabbodtak. Sok év múlva, kényszerből másfél évre ismét pályaelhagyó lettem, de nagyon szenvedtem ettől mert a szívem húzott vissza az egészségügybe. Amikor lehetőségem nyílt rá azonnal visszamentem kórházba dolgozni és ez nagy örömmel töltött el.

Azonban az utóbbi időben egyre inkább érzem, hogy nemcsak nem becsülnek meg hanem direkt nehezítik a helyzetet. A feletteseim stílusa, hozzáállása, a megbecsültség hiánya, a lelkiismeretes munkavégzésem semmibe vétele mostmár olyan méreteket öltött, hogy egyre többször megfordul a fejemben az, hogy ezt én így nem csinálom tovább. Nem állítom, hogy tökéletes vagyok, hisz senki sem az; de azt igenis állítom, hogy a hivatásom során mindig tisztességesen és becsületesen végeztem a munkámat, lelkiismeretesen és a legjobb tudásom szerint.

Mivel nem vagyok hajlandó beállni a lelkiismeretlen egészségügyi dolgozók sorába, hanem továbbra is a lelkiismeretesen, a szakma szabályai szerint és nagy hivatástudattal tevékenykedő eü szakemberek táborába tartozom, ha ezt nem végezhetem így tovább akkor inkább palyaelhagyó leszek. Több mint 30 évvel az egészségügyi szakközépiskolai érettségi után és jónéhány egészségügyi szakképesítéssel, valamit diplomával a zsebemben, fájó szívvel ugyan de inkább hátat fordítok ennek a nehéz de szerintem gyönyörű hivatásnak, és mostmár valószínűleg végleg.

Belefáradtam abba, hogy arra várjak, hogy egyszer majd megbecsülést kapok a lelkiismeretes betegellátásért pedig őszintén szólva nekem már az is elég lenne, ha ugyan meg nem is becsülik a munkámat de legalább ne tennének keresztbe a felettesek, ne lehetetlenítenék el a becsületesen dolgozót, ám úgy tűnik erre is hiába vár az ember. Így inkább megyek az egészségügyből és lehet, hogy már sosem térek vissza, valószínűleg a mostani munkahelyem volt az utolsó próbálkozásom ebben a hivatásban. Hangsúlyozom, hogy nem a betegekkel van a baj, a legtöbb beteg és hozzátartozó szerencsére elismeri a munkámat azzal, hogy kifejezetten kihangsúlyozzák, hogy milyen kedvesen és segítőkészen bánok velük, és nekem ez minden esetben jóleső érzés. Nekem elég a "Köszönöm" én soha nem tartottam a markomat hálapénzért! A baj a felettesekkel, kollégákkal van- tisztelet a kivételnek!

A hozzám hasonlóan lelkiismeretes kollégákkal és felettesekkel mindig jól kijöttem, velük tartom is a kapcsolatot, túl sokan nincsenek, de ők mind értékes, jóravaló emberek. Velük sokszor átbeszéljük a mostani állapotokat, sokra nem megyünk ezzel sajnos, de legalább megbeszéljük magunk közt a gondokat. Többen is gondolkodnak a pályaelhagyáson, hasonló okok miatt mint én. Lehet, hogy most néhányan azt mondják erre, hogy egy igazi, vérbeli, elhivatott egészségügyi dolgozó soha nem lesz pályaelhagyó. Én pedig azt mondom, hogy de, igen, van az a helyzet amikor igen. Amikor már hosszú évek óta semmi más nem tartott a pályán csakis a hivatástudat és a szakma szeretete. Ám eljuthat oda az ember, hogy azt mondja, nem tűri tovább a rengeteg megpróbáltatást és szélmalomharcot. Valószínűleg több kísérletet már nem teszek arra, hogy a mai magyar egészségügy megbecsült szakdolgozója lehessek. Nem tagadom: tombol bennem a lelki fájdalom, hogy az általam oly nagyon szeretett hivatásomnak talán örökre hátat fordítok, de úgy érzem nincs más választásom. Már eddig is sok lemondással, áldozattal járt részemről az, hogy ilyen kitartóan ragaszkodtam a szakmához. Talán ez a mostani munkahelyem az utolsó ahol kísérletet tettem arra, hogy folytassam a segítő hivatás gyakorlását, de mivel egy morzsányi emberséget sem találni a feletteseimben és egy hajszálnyi megbecsültséget sem tapasztalok, hanem inkább rengeteg rosszindulatú megnyilvánulást részükről, és a munkakörülmények egyre nehezebbé válását igy lehet, hogy tényleg végleg szegre akasztom a fehér köpenyemet."

Semmelweis-nap avagy a magyar egészségügy napja július 1.

Ezen a napon sok egészségügyi dolgozó pihenhet, hisz munkaszüneti nap számukra. Természetesen nem mindegyikük, mivel a folyamatos betegellátást biztosítani kell. E nap környékén számos egészségügyi intézményben ünneplik a dolgozókat, kitüntetéseket adnak át.

Az év többi napja pedig hemzseg a több sebből vérző egészségügyről szóló hírektől. A napokban értesültünk arról a szomorú hírről, hogy egy kiváló érsebész, aki lelkiismeretesen és nagy szaktudással, hónapok óta emberfeletti teljesítményt nyújtva (mivel állítólag súlyos szakorvoshiány volt illetve van az érsebészet területén)  látta el a betegeket, váratlanul elhunyt. A szakemberhiányról, eszközhiányáról folyamatosan hallunk. Milyen gond, probléma, ok van vajon a háttérben? Egy egészségügyi szakember mesélte el, hogy Ő mit gondol erről.

"Milyen világot élünk, hogy az egészségügyben aki lelkiismeretesen dolgozik és emberséges az vagy meghal fiatalon a túlterhelés és stressz miatt, vagy  megrokkan, vagy külföldre távozik, vagy a felettesei ellehetetlenítik, megalázzák, mondvacsinált kifogásokat sorolnak a munkájára?!!

Néhányan még időben észbe kapnak és hátat fordítanak szeretett hivatásuknak. Ezek az emberek nagyon hiányoznak majd a betegeknek, de ez manapság szinte senkit sem érdekel az illetékesek közül.

Már hogyan is érdekelné ilyesmi őket, hisz sajnos a legtöbb vezető pozícióban lelketlen, gonosz, rosszindulatú, hazug, gátlástalan ember ül, olyanok akit én sem a betegellátás közelébe nem engednék, sem vezető beosztást nem bíznék rájuk! Tisztelet a néhány kivételnek, azoknak akik emberséges vezetőik a beosztottaiknak és empatikusak a betegekkel, valamint szakmailag jól felkészültek. Sajnos belőlük kevés van.

S ha a lelkiismeretes, rendes egészségügyi, és szociális szakemberek kihalnak, megrokkannak, külföldre távoznak vagy pályát változtatnak akkor marad a szakmában a sok alkalmatlan, aki nem oda való, és a betegellátás egyre csak romlik és romlik. Sajnos azonban amíg a vezetők többsége a hataloméhes, gonosz, gátlástalan emberek közül kerül ki, addig senki ne várja, hogy bármi is javuljon az egészségügyben és a szociális ellátásban!"  

Mindannyiunk érdeke, hogy emberséges és szakmailag felkészült, megbecsült szakemberek dolgozzanak az egészségügyben, korszerű eszközök álljanak rendelkezésre a betegségek megelőzésére, diagnosztizálására és gyógyítására, megfelelő körülmények közt gyógyulhassanak a betegek. Mikor lesz ez így? 

A gyűjtögetős-raktározós életmódról írt bejegyzéseimet követően több ismerősöm is megosztotta velem a témával kapcsolatos gondolatait, tapasztalatait.

Egyre inkább úgy veszem észre, hogy többeket érint a téma mint gondoltam. Sokan tartoznak a gyűjtögetős-raktározós típusba, és akik már felismerték ezt a tényt magukról, a legtöbbjüket már zavarja ez az életmód.

Az állandó káosz, rendetlenség, zsúfoltság a lakásban, és a véget nem érő pakolás, az örökös "helyhiány".

Persze akadnak akiket nem zavar és teljesen harmonikusan élnek a sok holmival telepakolt lakásban, és nincs is ezzel semmi baj ha így jól érzik magukat. Akik viszont zavarónak érzik saját halmozási hajlamukat, megpróbálnak tenni ellene. Több-kevesebb sikerrel.

Egy történet a sokból:

"Többgenerációs, szegény családban nőttem fel. A Szüleim és Nagyszüleim sokat nélkülöztek, és bár igyekeztek nekem mindent megadni ami szükséges, de sem habzsi-dőzsi sem flancolás nem volt nálunk. Viszont mindenféle dolgot őrizgettek évekig és persze ők még volt amit valóban fel is tudtak használni. Például Nagypapa barkácsolt ezt-azt így mindenféle dolgot eltett,  hogy a későbbiekben felhasználja. Amikor Nagypapa meghalt és néhány hét múlva elkezdtünk rendet tenni a hátramaradt holmijai közt, bizony háromszor fordult a teherautó az udvarunkon mire elvitettük a sok, számunkra felesleges holmit. Végre rendet tettünk a garázsban, pincében, padláson. Aztán ismét megteltek ezek a helységek tárgyakkal. Gondoltam, na persze, hisz Nagymama is halmoz mindent. Mikor Ő is meghalt, ismét rendet tettünk mindenütt. Majd a Szüleim halála után is elajándékoztuk, kidobtuk a számunkra felesleges holmikat. Mikor a felmenőim elhunyta miatt érzett lelki fájdalmakon túljutottam, méginkább igyekeztem rendet tartani a lakásban, még mindig azt hittem, ők voltak gyűjtögetős emberek, de én bizony nem vagyok az. Mostmár rend lesz végre, gondoltam naivan. Azonban azóta, hogy ketten lakunk a házban ismét ugyanúgy tele van a garázs, a pince, a padlás a "jó lesz ez még valamre" kategóriába sorolt cuccokkal. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak a nagyszüleim, szüleim voltak gyűjtögetős-raktározós típusok, hanem mi is azok vagyunk. Rettentően zavar a zsúfoltság, rendetlenség és az, hogy a valóban használatos dolgainknak nincs rendes helye a sok kacat miatt. Felismertem, hogy selejtezni, szanálni kell, de tudom, hogy ez rengeteg idő és munka, és nem csupán fizikailag hanem lelkileg is. Elgondolkodtam azon, hogy vajon a génjeimben van-e ez az örökös gyűjtögetés, tehát esetleg örököltem az erre való hajlamot, vagy szimplán csak a tanult minta vezetett idáig az esetemben. Hisz minden felmenőm gyűjtögetett. Én viszont nem szeretném, hogy majd ha meghalok az örököseimnek kelljen kínlódni azzal, hogy a tengernyi kacatomat rendezzék. Ja és addig is: én magam is szeretnék rendben élni."

Tanulságos történet.

Korábbi írásaimat a témában itt olvashatod:

https://antiknapraforgo.cafeblog.hu/2019/06/03/jo-lesz-ez-meg-2-resz/