"Utolsó kísérletet tettem- lehet, hogy végleg szegre akasztom a fehér köpenyemet"- avagy egy vérbeli egészségügyi szakember vallomása.

"Kicsi korom óta egészségügyi pályára készültem. Folyton doktornénist, nővérkést játszottam gyerekkoromban. Játékbabákat, plüssmackókat "gyógyítottam". Amikor Anyukám beteg volt az egyik alkalommal az orvos házhoz jött injekciót adni neki, és én kaptam ajándékba egy steril műanyag fecskendőt, úsztam a boldogságban. A plüssmackók onnantól kezdve pedig a fecskendővel "beadott" csapvízben úsztak :D

Az általános iskola után egészségügyi szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat. A szakmai tantárgyakat nagyon szerettem. Eredetileg védőnőnek készültem, de akkoriban csak nappali képzésben folyt az egészségügyi főiskolán a védőnőképzés és én tudtam, hogy családunk anyagi helyzete nem teszi lehetővé, hogy nappalin tanuljak tovább, tehát dolgoznom kell a szakközépiskola elvégzése után. Gondoltam, sebaj, hisz nővérke is szívesen leszek. Így is lett.

Később egy időre pályát módosítottam családi okok miatt; azt a munkát is kedveltem, de a szívem csücske továbbra is az egészségügy volt, így az első adandó alkalommal amikor lehetőségem lett rá, visszamentem az eü-be, ekkor már asszisztensnőnek.

A 2 műszakos munka és család mellett önerőből (saját pénzből, saját szabadidő terhére) továbbtanultam, mert tanulni akartam, bővíteni a szakmai ismereteimet, és igyekeztem a legjobb tudásom és a szakma szabályai szerint lelkiismeretesen ellátni a betegeimet. Soha nem a munkáltatóm kezdeményezte, hogy tanuljak, sőt nem is támogatott a továbbtanulásban, hanem nekem volt igényem a fejlődésre, habzsoltam a szakmai tantárgyakat, új ismereteket.

Boldog voltam a hivatásomban, szivvel-lélekkel végeztem a munkámat, lelkiismeretesen és emberségesen láttam el a betegeket. Ám közben egyre inkább éreztem, hogy nagyon megváltozott minden az egészségügyben.

Míg régen nővérnek, egészségügyi szakdolgozónak lenni nehéz és szép hivatásnak számított és megbecsült munka volt, ha pénzben nem is de a köztudatban igen; mostanra egy lenézett status lett, szinte úgy érzi az ember, hogy lesajnálják, lenézik, sőt sokan megvetik ha kimondja valahol, hogy nővér. Amúgy ennek szerintem oka az is, hogy manapság sajnos sok nővérként dolgozó ember kicsit sem való nővérnek és az ő alkalmatlanságuk, stílusuk rányomja bélyegét az egész szakma megítélésére. A körülmények, munkavégzés feltételei egyre rosszabbodtak. Sok év múlva, kényszerből másfél évre ismét pályaelhagyó lettem, de nagyon szenvedtem ettől mert a szívem húzott vissza az egészségügybe. Amikor lehetőségem nyílt rá azonnal visszamentem kórházba dolgozni és ez nagy örömmel töltött el.

Azonban az utóbbi időben egyre inkább érzem, hogy nemcsak nem becsülnek meg hanem direkt nehezítik a helyzetet. A feletteseim stílusa, hozzáállása, a megbecsültség hiánya, a lelkiismeretes munkavégzésem semmibe vétele mostmár olyan méreteket öltött, hogy egyre többször megfordul a fejemben az, hogy ezt én így nem csinálom tovább. Nem állítom, hogy tökéletes vagyok, hisz senki sem az; de azt igenis állítom, hogy a hivatásom során mindig tisztességesen és becsületesen végeztem a munkámat, lelkiismeretesen és a legjobb tudásom szerint.

Mivel nem vagyok hajlandó beállni a lelkiismeretlen egészségügyi dolgozók sorába, hanem továbbra is a lelkiismeretesen, a szakma szabályai szerint és nagy hivatástudattal tevékenykedő eü szakemberek táborába tartozom, ha ezt nem végezhetem így tovább akkor inkább palyaelhagyó leszek. Több mint 30 évvel az egészségügyi szakközépiskolai érettségi után és jónéhány egészségügyi szakképesítéssel, valamit diplomával a zsebemben, fájó szívvel ugyan de inkább hátat fordítok ennek a nehéz de szerintem gyönyörű hivatásnak, és mostmár valószínűleg végleg.

Belefáradtam abba, hogy arra várjak, hogy egyszer majd megbecsülést kapok a lelkiismeretes betegellátásért pedig őszintén szólva nekem már az is elég lenne, ha ugyan meg nem is becsülik a munkámat de legalább ne tennének keresztbe a felettesek, ne lehetetlenítenék el a becsületesen dolgozót, ám úgy tűnik erre is hiába vár az ember. Így inkább megyek az egészségügyből és lehet, hogy már sosem térek vissza, valószínűleg a mostani munkahelyem volt az utolsó próbálkozásom ebben a hivatásban. Hangsúlyozom, hogy nem a betegekkel van a baj, a legtöbb beteg és hozzátartozó szerencsére elismeri a munkámat azzal, hogy kifejezetten kihangsúlyozzák, hogy milyen kedvesen és segítőkészen bánok velük, és nekem ez minden esetben jóleső érzés. Nekem elég a "Köszönöm" én soha nem tartottam a markomat hálapénzért! A baj a felettesekkel, kollégákkal van- tisztelet a kivételnek!

A hozzám hasonlóan lelkiismeretes kollégákkal és felettesekkel mindig jól kijöttem, velük tartom is a kapcsolatot, túl sokan nincsenek, de ők mind értékes, jóravaló emberek. Velük sokszor átbeszéljük a mostani állapotokat, sokra nem megyünk ezzel sajnos, de legalább megbeszéljük magunk közt a gondokat. Többen is gondolkodnak a pályaelhagyáson, hasonló okok miatt mint én. Lehet, hogy most néhányan azt mondják erre, hogy egy igazi, vérbeli, elhivatott egészségügyi dolgozó soha nem lesz pályaelhagyó. Én pedig azt mondom, hogy de, igen, van az a helyzet amikor igen. Amikor már hosszú évek óta semmi más nem tartott a pályán csakis a hivatástudat és a szakma szeretete. Ám eljuthat oda az ember, hogy azt mondja, nem tűri tovább a rengeteg megpróbáltatást és szélmalomharcot. Valószínűleg több kísérletet már nem teszek arra, hogy a mai magyar egészségügy megbecsült szakdolgozója lehessek. Nem tagadom: tombol bennem a lelki fájdalom, hogy az általam oly nagyon szeretett hivatásomnak talán örökre hátat fordítok, de úgy érzem nincs más választásom. Már eddig is sok lemondással, áldozattal járt részemről az, hogy ilyen kitartóan ragaszkodtam a szakmához. Talán ez a mostani munkahelyem az utolsó ahol kísérletet tettem arra, hogy folytassam a segítő hivatás gyakorlását, de mivel egy morzsányi emberséget sem találni a feletteseimben és egy hajszálnyi megbecsültséget sem tapasztalok, hanem inkább rengeteg rosszindulatú megnyilvánulást részükről, és a munkakörülmények egyre nehezebbé válását igy lehet, hogy tényleg végleg szegre akasztom a fehér köpenyemet."