A kislány és a mesebeli parasztház
A kislányt lenyűgözte amikor régi parasztházakat látott, muskátlikkal az apró ablakaikban. Hát még ha nádtetős volt a ház! A hetvenes években a falujukban még volt néhány az ilyen csodálatos házakból- bár egyre kevesebb. Igazi öröm volt számára, ha a Nagymamája az egyik idős rokonunknak vele küldött egy kis kóstolót a finom házi süteményből, a disznótorosból, vagy akár ha olyan főzeléket főzött amiről tudta, hogy a néni nagyon szereti.
Miért örült ilyenkor? Mert a néni egy gyönyörű parasztházban lakott, ráadásul a konyhájában sparhelt, a szobájában pedig csodás falitükör is volt. Nem ám akármilyen falitükör volt ez, hanem olyan „faltól felül kissé döntött” ahogyan a kislány ezt otthon mesélte a Nagymamának. Olyan, amiben az ember tetőtől talpig látta magát.
Az a házikó, bár nem volt túl nagy, a kislány számára sok szépséges dolgot mutatott. Sok régi tárgyat, melyeket Ő minden alkalommal amikor megfordult ott, csodásnak látott, szinte mesebelinek. A háznak volt egy különleges illata. Nem, nem az a manapság gyakran használatos „öreg szag” hanem valami jellegzetes, de a kislány számára cseppet sem kellemetlen illat, olyan, ami a régi parasztházakra jellemző- amik a legtöbb esetben ugye vályogból készültek. Nyáron nagyon kellemes volt, hisz a vályogfalak hűsen tartották, így forró napokon jólesett a kislánynak a néni konyhájában egy kicsit hűsölni a hazaindulás előtt.
A kislány sokszor álmodozott arról, hogy majd amikor felnő, talán egyszer neki is lesz egy csodálatos parasztháza, benne „paraszti” bútorokkal, a konyhában lesz sparhelt, a szobában pedig egy olyan szépséges „döntött” falitükör is. Sőt, búboskemence is lesz, amiről ugyan nem tudta pontosan hogyan is működik, de a Nagymama sokat mesélt a régi kemencékről amikben hajdanán kenyeret sütöttek otthon, és a kislány azt gondolta, ez a búboskemence is valami csodás dolog és egészen biztos volt abban, hogy ez is egy neki tetsző lehet.
Amikor a néni meghalt, az örökösei eladták a házat. A kislány amikor arra járt, könnyes szemmel nézte, hogy az új tulajdonosok a földdel tették egyenlővé a mesebeli házikót. Helyére új, modern házat építettek, nyilván olyat ami az ő igényüknek megfelel. Megértette ezt a kislány, de az ő szíve valahogy mégis fájt a régi kis házikó pusztulása miatt. Azt nem tudta meg, hogy mi lett a tükör és a többi csodás tárgy sorsa. Manapság, középkorú asszonyként is minden alkalommal, ha abban az utcában jár ahol a néni lakott, eszébe jut a néni, a hajdani parasztház, a tükör és a sok szép tárgy.
