Van akit nagyon megtépàz az élet.
Igen, tudom, hogy erre most sokan legyintenek, hogy "óh nekem is volt sok bajom"....

Mindenki a saját terheit érzi a legnagyobbak. Aztán előfordul, hogy ha olyasvalakivel találkozik akinek terhei még nagyobbak, akkor szinte örül, hogy a sajátjai ahhoz képest elviselhetőbbek.

Ám amikor az ember feje felett tartósan összecsapnak a hullámok az bizony embertpróbáló. Pláne amikor több éven, évtizeden át tartósan csak jönnek és jönnek és jönnek a bajok; végeláthatatlanul, megállíthatatlanul.......

A munkanélküliségtől kezdve a munkahelyi és családi gondokon át a saját betegségekig sokminden, és közben a legnagyobb fájdalmak is, mint például hozzátartozók halála, és a számára legfontosabb szeretteinek betegsége.

Próbál erős lenni, talpon maradni, majd újból és újból talpraállni, menekülni, elviselni, kibírni, túlélni, megoldani, átvészelni, közben számtalan kérdést tesz fel. Keresi a miértre a választ. Vagy már nem is keresi. Vagy már fel sem teszi a "miért?" kérdést. Mert már belefáradt abba is, hogy erre a kérdésre sosem lelte a választ. Sőt, talán nincs is joga az embernek feltennie a kérdést, túl kicsi pontok vagyunk mi emberek, kis porszemek. Már megtanította az élet arra is, hogy soha nem lehet annyira rossz a sorsa, hogy ne lehetne, ne jöhetne mégrosszabb. Ez már sokszor bebizonyosodott, épp ezért próbál nem elégedetlenkedni, de persze időnként feltör belőle a fájdalom.....

Közben hallgatja az olyan okosságokat, hogy "minden ember a saját sorsának kovácsa". Ám meghallja az "ami meg van írva, az meg van írva" elvet is.

Úgy érzi az igazság valahol a kettő között van. A két "elv" keveréke talán.

Hisz küzdhet az ember, igyekezhet, lehet nagy hittel és szorgalommal megáldott, de ezek ellenére is kaphat olyan pofonokat az élettől amik megnehezítik vagy ellehetetlenítik azt, hogy "jól kovácsolja" az életét. Van az úgy, hogy csendben, befelé belefárad az ember. Nem panaszkodik, nem mondja vagy ha igen akkor csak legfeljebb nagyon ritkán néhány embernek. Viseli, cipeli amit rámért a sors. A változtathatón igyekszik javítani, a változtathatatlant elfogadni. 

Keresi a megoldást, igyekszik méltósággal viselni a megpróbáltatásokat, tudja, hogy sokat számít az, hogy milyen megküzdési stratégiák vannak a tarsolyában, már többször talpra állt, sokszor mászott ki a gödörből.

A gondjai elviselésére kereshet magának többféle úgymond figyelemelterelő vagy "enyhítő" módot: valami hobbyt, közös érdeklődési körbe tartozó emberek társaságát, barátokkal és családtagokkal beszélgetést, amíg egészsége engedi addig a segítő hivatás gyakorlását, folyamatos tanulást, a saját gondjai közepette is a mások megsegítését, erőt és bíztatást nyújtani másoknak, Istenben való hitének folyamatos fenntartását és fejlesztését, vagy akár blogbejegyzések írását különféle hétköznapi dolgokról - többmindenről, de sohasem ír konkrétan es nagyon részletesen a legszemélyesebb örömeiről és bánatairól......Bevetheti ezek bármelyikét és ezeken kívül sok más dolgot is......Vagy akár az összeset......

Aztán az élet majd eldönti, hogy segít-e bármilyen módszer újra és újra talpra állni, ismét és ismét túljutni a nehéz időszakokon, nem elveszteni a reményt, a hitet.....

Közben pedig igyekszik folyamatosan adni tudni másnak, másoknak a benne lévő sok-sok szeretetből......� Mert a sok leplezhetetlen és a még több rejtett aggódás és a rengeteg testi- lelki fájdalom mellett szeretet is van benne bőven, sőt az van benne sok igazán.

Azt azonban nem tudja, hogy meddíg bírja a megpróbáltatásokat, időnként úgy érzi, fogytán az ereje, pedig az elfogyott erőből is akar és megpróbál erőt meríteni......Amíg sikerül.

2019. Antiknapraforgó �

��������������������